Múlt, jelen és jövő találkozása egy pontban – az életközép

Élethosszig tartó fejlődés

Az ember fejlődése élethosszig tartó folyamat, nem ér véget azzal, hogy gyermekből felnőtté válunk. Erik Erikson pszichoszociális fejlődéselméletében nyolc egymásra épülő életszakaszt ír le, amelyek hierarchikus elrendezésűek, és a soron következő életszakaszba történő átlépés minden esetben krízisen keresztül történik. A krízis egy pszichológiai értelemben vett válsághelyzetet jelent, amely veszélyt hordoz magában, de egyben lehetőséget is a változásra, egy magasabb fejlettségi szinten való működésre, amely jó esetben elvezet az énintegritáshoz. 

Várakozás – vágyak – jövő – lehetőségek

Ha jobban belegondolunk, azt tapasztalhatjuk, hogy állandó változásban vagyunk, mindig az aktuális céljaink eléréséért küzdünk, amelyeket megvalósítva újakat tűzünk ki magunk elé. Mindig van egy aktuális életfeladatunk, amely megoldásra vár. Mindig vágyunk és várunk valamire, ezek teljesítése adja a motivációt a cselekedeteinkre. Minél fiatalabbak vagyunk, annál inkább előre, a jövőbe tekintünk. A csecsemőkor, a kisgyermekkor, az óvodáskor, az iskoláskor, a serdülőkor és a fiatal felnőttkor is a jövőbe mutat, amikor is a különböző szakaszokban megszerzett kompetenciák segítségével egyre fejlettebb szinteken tud élni és szerencsés esetben kiteljesedni a személy. Több van még előttünk, mint mögöttünk – szoktuk mondani. Tanulás, karrier, párkapcsolat, családalapítás, hobbi, rengeteg célunk és végtelennek tűnő lehetőségünk van. A “bármi lehet még belőled” érzés. Biztos ismerős. Nem baj, ha még nem tanulunk olyan jól, van idő évet halasztani vagy egész mást tanulni, nem gond, ha nem túl jó a munkánk, kibekkeljük, van még időnk váltani, új karriert, új célokat találni. Jó lenne már gyereket szülni, de van még idő, éljünk egy picit. Ugye nagyon ismerősek ezek a gondolatok?

Persze vannak olyan szerencsések, akik már óvodában tudják, mik lesznek, ha nagyok lesznek és kit vesznek el feleségül/férjül, de ez a ritkább azért. Összességében úgy a harmincas éveink végére, negyvenes éveink elejére azért elég sok mindent elérünk, van munkánk, jó esetben családunk, gyerekeink, egzisztenciánk. Valamit már letettünk az asztalra. Ez persze nem egyforma, ki kevesebbet, ki többet, az igények és a megvalósítás is egyéni és ehhez kapcsolódóan az elégedettség érzése is mindenkinél más.

Fordulópont

Aztán úgy a harmincas éveink végétől, negyvenes éveink elejétől kezdve valami megváltozik. Mintha nem mennének olyan gördülékenyen a megszokott dolgok, lehet, hogy eleinte csupán annyit érzünk, hogy valami nem stimmel, de nem tudjuk meghatározni, hogy tulajdonképpen mi is a baj. Lehet, hogy veszítünk a motivációnkból az élet minden területén. Elgondolkodunk, hogy mit is értünk el eddig, mit tudunk még elérni a hátralévő életünkben. Megjelenik a múlandóságunk gondolata, ami eddig nem túl gyakran foglalkoztatott bennünket. A múlt és a jövő határán vagyunk, mintha felértünk volna egy hegy tetejére és visszatekintünk az útra, amit bejártunk.  Számvetést készítünk az életünkről: tényleg ezt a szakmát, pályát szerettem volna? Ezt a munkát akarom végezni hosszú távon? Ezzel a férjjel/feleséggel szeretném leélni az egész életemet? Tényleg nem fogok már mással szeretkezni, csak a társammal? Nincs több újdonság? Mennyire vagyok elégedett azokkal az erőfeszítésekkel, amelyeket befektettem a céljaim elérése érdekében? Mennyire vagyok elégedett önmagammal? Min változtatnék és mit tudok tenni ezért? Melyek azok a dolgok, amiken már nem tudok változtatni? El tudom-e fogadni ezeket vagy kétségbeesem?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelege áraszt el bennünket és ejt gondolkodóba. Érezzük, hogy a jövő korlátozott, már csak azt tudjuk megvalósítani, aminek az alapjait eddig megteremtettük. A szakasz nehézsége még, hogy szüleink általában ilyenkor már idősek, betegek, jellemzően ebben a ciklusban kell megküzdenünk a haláluk okozta veszteséggel is, amely saját halandóságunkat is eszünkbe juttatja. Nem ritka, hogy nekünk is testi betegségekkel kell küzdenünk, szoktuk is emlegetni, hogy negyven felett, ha reggel nem fáj sehol, akkor meghaltunk. Testileg is látható és érezhető változásokon megyünk keresztül. Őszülünk, megereszkedik, ráncos lesz a bőrünk, a hormonális változásoknak is megjelennek a testi nyomai. Lassul az anyagcsere, könnyebben és gyorsabban hízunk emiatt. A nők esetében a menopauza is erre az időszakra esik, kit jobban, kit kevésbé megviselve fizikailag és lelkileg egyaránt. Sok nő érzi úgy, hogy az egész nőisége elvész, ami lelkileg nagyon megterhelő. Főleg azoknak a nőknek, akik nagyon szerettek volna gyermeket, de valamilyen oknál fogva nem válhattak édesanyákká. Sokan még az utolsó pillanatokban küzdenek, hogy gyermekük születhessen, nem ritkán súlyos megalkuvások árán. Szerencsére a pozitív változások is gyakoriak. Ebben az életkorban a leggyakrabban már nem kisgyerekeket gondozunk, így a kötöttségek is csökkennek, egyre több az időnk. A nők egy része ilyenkor lép feljebb a ranglétrán, hiszen már van ideje karriert építeni, esetleg vezető beosztásba kerülni. A teljesítmény és a siker válhat fontos céllá. 

A férfiakon eközben külsőleg nem olyan feltűnőek a változások, az őszülő halánték pedig akár sármos is lehet. Belső élményviláguk viszont mégis jelentősen változik. Jellemzően csökken az autonómiára törekvésük, növekszik az érzelmek átélése, kifejezése iránti igényük, gyengédebbeké, sebezhetőbbekké válnak. Ilyenkor jó esetben a család felé fordulnak, ha stabil, meghitt párkapcsolattal rendelkeznek. Sajnos nem ritka az elhidegülés, a párkapcsolati erőforrások kimerülése a hosszú együttélés után, főleg, hogy ebben a szakaszban repülnek ki a gyerekek is. Ezt nevezzük üres fészek szindrómának. Ebben az életciklusban a leggyakoribb a válások száma, a felek sokszor új szerelmet keresnek/találnak, ami nem mindig váltja be a hozzá fűzött reményeket. Persze ezt nem lehet így leegyszerűsíteni, hiszen amíg kicsik a gyerekek, az emberek nehezebben lépnek ki a rossz kapcsolatokból is, a gyerekek kirepülése után viszont ezt könnyebben meg tudják tenni. Sajnos sokszor derül ki az évek során, hogy a felek nem egy irányba fejlődnek, nem tudnak jól együttműködni, több a feszültség, mint a kapcsolat hozadéka, ilyenkor – mérlegelést követően – érdemes a lezárásban gondolkodni. Nem feltétlenül kell mindenáron együtt maradni. Sokszor még a kisebb gyerekek is fellélegeznek, ha a folytonos veszekedések után újra lesz két nyugodt szülőjük, még ha külön is. Ezzel persze nem szeretnék senkit a válásra buzdítani, amit lehet, közös párkapcsolati munkával meg kell oldani, de vannak esetek, amikor a válás a legjobb megoldás.

Adaptív és maladaptív megoldások életközépben 

Nagyon sok kétségbeesett, a fiatalság konzerválására tett kísérlettel találkozhatunk. Például különböző fájdalmas szépészeti beavatkozásoknak vetik alá magukat az emberek – zömmel a nők, de a férfiak között sem ritka. Fontossá válik a fiatalos külső látszata, smikkel, frizurával, divatos – sokszor nem az életkornak megfelelő – öltözködéssel. Sokaknál válik jellemzővé a kalandkereső magatartás, a veszélyes sportok, férfiaknál a versengés, 45-50 éves kor körül vesz a legtöbb férfi gyorsasági motort magának. A siker, pénz hajszolása, az örömkereső, hedonisztikus magatartás is gyakori. Mindkét nem esetében jellemző lehet a munkamánia, hiszen ezáltal azt éli meg a személy, hogy fontos, szükség van rá. Sajnos az életközépben gyakori a függőségek – alkoholizmus, gyógyszerfüggőség, stb. – megjelenése vagy felerősödése is, mivel ez látszólag feledteti a meglévő problémákat, az élet végességének gyötrő érzését, oldja a szorongást. Az öndestruktív viselkedés mindenképpen szakmai segítséget igényel.

Hogyan küzdhetünk meg mégis jól ezzel a szakasszal? Fontos meglátni, hogy a krízis mindig lehetőség is egyben. A negyvenes éveinkre már tudjuk, mi az, amit nem szeretnénk csinálni. Az ember gyerek- és fiatalkorában általában mások elvárásainak próbál élni. Jól viselkedik, tanul, karriert épít. Életközépben viszont képes meglátni a saját igényeit, amelyek előtérbe kerülésével meg tud tenni olyan lépéseket, amelyek ezeknek az igényeknek a kielégítését szolgálják. Érdemes arra gondolni, hogy nem vagyunk egyedül ennek a kornak a nehézségével.

Az érett felnőttnek szüksége van arra, hogy szükség legyen rá. A generativitás vagy más szóval alkotóképesség az új nemzedék létrehozásának és irányításának képességét foglalja magában, mely a gondoskodás képességét alakítja ki, amely kiterjed mindarra amit a szerelem a szükség vagy a sors szeszélye létrehozott. A gondoskodás az utódokon kívül a társadalmi, anyagi, kulturális értékek létrehozására és megőrzésére is vonatkozik. A munka és a család mellett kiteljesedhetünk így valamilyen alkotótevékenységben, hobbiban is. Jellemző, hogy kevésbé számít már mások véleménye, ami segíti az önelfogadást. Az egyéni értékeket a közösségi célokkal összeegyeztetve jobban tudunk azonosulni szociális szerepeinkkel. Fontos a csoporthoz tartozás, viszont a kapcsolatok mennyisége helyett a minőség kerül előtérbe. Jellemző az elmélyülés, befelé, a belső értékek felé fordulás, rácsodálkozunk a világ szépségeire, jobban átéljük a pillanatot, tudva, hogy a pillanatok száma véges. Segíthet az egzisztenciális szorongásokkal való megküzdésben a flow tevékenységek végzése, különböző stresszkezelési technikák elsajátítása. Egészségünk megőrzését pedig elősegíti a rendszeres mozgás, egészséges életmód, táplálkozás, megfelelő mennyiségű és minőségű pihenés. A szakasz végére jó esetben egy elégedett megnyugvást érünk el, ahol kezünkben van a saját életünk feletti kontroll és fontos érték a család, a gondoskodás és az alkotás.